Van remény?
Adott egy 50 feletti, egy gyermekes édesanya. 17 esztendős fia tartja el a kétszemélyes családot, és ő végzi az otthoni teendőket is. Első gondolatom, hogy az anya talán elhagyta gyermekét, s most árvaházból visszafogadva próbál megbocsátásért esedezni. Ám nem erről van szó. A nő ugyanis súlyos beteg. Rákkal küzd. Betegségét azonban nem sorsszerű fordulatnak „köszönheti”, élete könyvébe ugyanis műhiba okán mások ejtettek óriási foltot. Fia születésekor szervezetében felejtettek egy szövetdarabot, mely mára kilencszeres daganattá nőtte ki magát. Az asszony, omladozó házában ül a kamerák kereszttüzében, s egyetlen támaszával várja, hogy a rossz ajtót nyisson rá. Előbb a halál, vagy a kilakoltatás? Sapkát visel, mert a kemoterápiás kezelések garmadától kihullott a haja, és fogai hiánya miatt a beszéd is nehézkes számára. Nincs pénze, beteg, betevő falatra is alig jut, de a bank nem jótékonykodik, csupán a dolgát végzi: behajt.
A riport kezdetét látván az jutott eszembe: szomorú sors. Egy hányatott sors a többi megfilmesítetlen közül. Mégis, ahogy a dokumentum filmecske haladt előre, s szövögette az esemény további szálait, a riport végére homályos szemmel meredtem a tévé képernyőjére.
Itt nem csupán a kamasz fiú kényszerű és bámulatos felnövésén, vagy az asszony kitartásán érzékenyül el, s vállal társérzületet az ember. Sokkal inkább azon, hogy a rendkívül nehéz 21. században némelyek felismerték, hogy az összetartás igenis fontos eszme. Idegenek, más-más emberek kicsinyke csoportja. Két bróker, egy kozmetikus, egy etnikai kisebbség vezetője és egy ügyvéd, eltérő célokkal, mégis ugyanazzal a tettvággyal próbál segíteni egy elesett, majdhogynem reményvesztett lelken. Ők nem milliárdosok. A „sok kicsi sokra megy” elvén fejeként és apránként segítenek, s buzdítanak másokat is támogatásra. Talán nincsen bennük a média felkapottsága iránti áhítozás. S ha ez így igaz, akkor ezekre a hétköznapi emberekre szemrebbenés nélkül felnézhetünk. Ők azok ugyanis, akik meglátták, hogy a slamasztikából, (vezérelje onnan a kijutást egyéni érdek, vagy a közjó segítése) összekapaszkodva sokkal könnyebb kilábalni.
Az összekapirgált negyed millió forinttal sikerült alkut kötni a bankkal, és nyerni egy év haladékot a kilakoltatásig. Az asszony továbbra sem egészséges. Fia továbbra sem a fiatalok normális életét éli. De ez a kis csapat nem is várta el, hogy minden terhet mások cipeljenek eztán helyettük. Nyertek egy évet, melyet gyógyulásra és talpon maradásra fordíthatnak, és nyertek minimum öt igaz embert, akiknek a mai veszett világban legalább helyén van a szíve.
Általuk megbizonyosodhattak arról, hogy igenis van remény!
Bognár Viktória
Én ugyan nem szoktam a Naplót nézni, azonban ma én is láttam a szóban forgó riportot. Mit mondjak, nekem is elég megrázó volt.
VálaszTörlésHa jól tudom, a bank eladta a behajtás jogát egy külsős cégnek, és azzal sikerült alkut kötnie az ügyvédnek. Ez a 12 hónap valóban nagy megkönnyebbülés, ám felvetődik a kérdés, milyen cég, s milyen vezetője annak az az ember, aki egy ilyen történet hallatán nem engedi el az egész adósságot?
Hála Istennek valóban itt van nekik ez a sok ember, akik próbálnak segíteni. Azon gondolkodtam, vajon a mai magyarországon milyen eredményeket érhet el egy roma, aki egy megrázó történettel és egy számlaszámmal próbál pénzt gyűjteni? A jelenlegi közállapotokban sajnos elég kevesen bíznának meg benne, pedig szemmel láthatóan kedves, jóravaló ember.
Ha más nem, hát ennyi haszna van a kereskedelmi csatornáknak, hogy olykor-olykor felhívják a figyelmet egy-egy ilyen családra.
Remélem, az anyukának sikerül megérnie, hogy leteljen az a 12 hónap, és az adósságot is maguk mögött hagyhatják.
Hogy milyen az általad is említett cégvezető, vagy bankigazgató? Mondhatnám, hogy nincs szíve, de ezzel nincs egyedül. Sajnos ez a már-már morál nélküli ország hemzseg az egymás mellett élő, de egymással közösséget nem vállaló emberektől.
VálaszTörlésIgen, valamire jó a kereskedelmi média, mert megkongatja a vészharangot. De ha az emberek nem követik a követhető példát sem, akkor nincs mit tenni, csodák talán mégsem léteznek.
Magam is szorítok a családért, és sosem akarok beállni az embertelenség hosszú sorába!