Az elmúlt néhány (hangsúlyozom: néhány) napban szinte mindenki teste-lelke bezsongott: itt a tavasz! Elhamarkodott kijelentés volt ez, hiszen újra sújt minket a hűvös időjárás. Földanya tréfás kedvében van!
Mézesmadzagot húzott el előttünk, felcsillanó szemeink pedig ismét csalódottan összébb húzódnak, ahogy az annyira várt tavaszt – melyet pár nap erejéig ajándékba kaptunk – újra felváltja a hűvös szellő és a borús égbolt. Petőfi Sándor A tavaszhoz című verse jut eszembe: „Ifjú lánya a vén télnek, kedves kikelet. Hol maradsz, miért nem jelensz meg a világ felett?”. Sebaj, mondhatjuk, előbb-utóbb úgyis beköszönt a tavasz! A sok napsütéses óra után, melyet felhős égbolt követett, bosszúsan felnéztem az egyre sötétedő felhőkre. Önkéntelenül is elgondolkodtam azon, kinek mit is jelenthet ez az évszak. Talán vannak, akik nem is foglalkoznak vele, csak az év egy szakaszának tartják, lehet, hogy mások kifejezetten nem szeretik, de úgy hiszem, legtöbben élvezik a „második évszakot”. Utóbbiak táborát erősítem jómagam is. Szeretem.
Mit jelent számomra a tavasz? A természet reinkarnációját. Csodás változást, melyet annyira vártam. Utamat rügyező fák kísérik végig, míg a járdán andalgok. Felnézek rájuk: talán nem is veszem észre, de a szám sarkai a füleim felé húzódnak. Természetanyánk ismét gyönyörűt alkotott. Megint egy év, melyben végigkövethetem, amint felnő gyermeke, bimbóból színpompás virág, virágból termés lesz csodás zöld koronával övezve, majd a legvégén, mikor a gyermek már nem hamvas, sokkal inkább mélyülnek ráncai, Földanya siratja gyermekeit. Meghitt búcsúzása az ősz. Könnycseppjei a lehulló, színes levelek, melyek táplálják aztán a földet. A természet gondoskodik önmagáról.
Tavasztól őszig gyermeki vidámsággal kutatok a fáról lepottyant levelek közt, a tökéletes példányokat keresve, amiket meglelvén aztán könyveim súlya alatt tartósítok. Mélyet lélegzem a fák és virágok mézédes illatával tömött levegőből, hagyom, hogy tüdőm megteljen vele. Nem elég. Még, még, még! Iskola? Kinek kell? Virul a Föld!
Valami hűvöset érzek az arcomon: egy apró esőcsepp lelt nyugalmat bőrömön. Visszazuhanok a valóságba: újra felfelé fordítom a fejem. Az égboltot még mindig szürkés-fekete felhőtársulások ékesítik, terméseik, az esőcseppek pedig rendíthetetlenül közelednek a talaj felé. Egyre hevesebben esik, úgy néz ki, a tavasz még várat magára. Esernyő mögé rejtőzött emberek sietnek el mellettem. Kihúzónak érzem magam mellettük, amiért én fedetlen fejjel, elmélázva haladok utamon. Nem, nem nyitok esernyőt, mindjárt otthon vagyok. Helyette élvezem az esőcseppek érintését, és már nem bánkódom Földanya tréfája miatt: nemcsak a napsütés, az eső is jólesik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése