Az idő nagy úr

Mindennek megvan a maga ideje. A születés és a halál, a rombolás és az építés, a sírás és a nevetés, az ölelés és az elválás, a keresés és az elvesztés, a szeretet és a gyűlölet, a háború és a béke ideje. Kihez előbb, kihez utóbb kopogtat be.
Az idő nagyúr. Most is az idő fogságában vagyok. Börtönbe zár és rácsként nehezedik rám a súlya. Nem hagy több gondolkodási időt, hogy eldönthessem vajon én most mit szeretnék igazán megfogalmazni e pár sorban. Megbénítja, megfagyasztja a szavakat a fejemben, s mire papírra vésem, már az is csak a múltba vész el, hiszen előbb a gondolataimban született meg, minthogy leírtam. Az idő a legnagyobb ellenségünk, félelmünk gyümölcse. Folyton rohan, siet, s mi ennek a pokoli szerkezetnek részei vagyunk. S majd egyszer csak úgy dönt, megáll. Lejár az időnk. Elmúlik. Eltűnik. Nem létezővé válik. Kifutunk az időből és elmaradnak dolgaink, melyeket nem tudtunk befejezni. Utolsó percre hagyunk mindent, így vagyunk kódolva. Az elszalasztott pillanatokat próbáljuk visszahozni, felidézni. Futunk a sorsunk elől, vissza abba a múltnak nevezett valamibe, ami nem is múlt, csak egy furcsa illúzió, melyről azt gondoljuk létezik. Kis dobozkákban őrizzük emlékeinket, fényképeinket, féltett kincseinket. Sohasem válunk meg tőlük. Fájdalmas veszteségeinktől, veszekedéseinktől sosem szakadunk el. Nem tudjuk lezárni a múltat. Hagyjuk, hogy órákon át kínozzon minket a tudat, és újabb órát rabolunk el a boldogságtól. Haladunk a kijelölt úton tovább, csak rohanunk a mindennapok szürke sivárságába és csak előre nézünk, próbáljuk túlélni, megélni a holnapot. Közeledünk a jövőnk felé, amiben pont az a nagyszerű, hogy fogalmunk sincs mit hoz majd számunkra, de az idő múlásával rájövünk a hétpecsétes titokra. Mi van akkor, ha valójában nem is erre vágyunk? Ha vannak emberek, akiknek szükségük van nyugalomra is, hogy megálljt parancsolhassanak az időnek. Ne kelljen többé az óránkra pillantanunk azzal a szörnyű tudattal, hogy már csak 10percünk van megírni/odaérni/megcsinálni/felöltözni/enni és még sorolhatnám. Mi lenne, ha egyszer, csak egyszer az életben nem történne semmi. Ha megállhatnánk egy percre. Az életünk és a város, a növények és minden ami él, lelassulna és Te csak állnál, körülötted pedig a szebbnél szebb dolgok zsúfolásig, melyre csak most van igazán időd, hogy felfedezd, hogy értékeld, megízleld, megéld. Beleharapnál a levegőbe és éreznéd a nap csiklandozó sugarát, miközben nem kell sehova rohannod, csak Te és a csend, az idő áll. Mennyire jó lenne, ha mi oszthatnánk be a napirendünket, és elvárások nélkül élhetnénk, ahogy kedvünk tartja. Akkor ülnénk le, amikor mi akarunk. Akkor és oda mennénk ahová mi akarunk. Káosz lenne, de megszűnne a fogalom, mely egyszerű hétköznapi nevén: idegességként szerepel a szótárunkban.
Apróságok, melyekről nem is gondolnánk mennyire csodálatosak. Melyekről végre egyszer mi sem maradnánk le, mert megszűnik a nagy ellenségeskedés. Az idő és a tér forradalma…

Unger Adrienn