Az előtérben – mely valljuk be elég szűkös ennyi ember számára – minden mozzanatra precízen kidolgozott eseménysorozat veszi kezdetét. Balra, egy üvegfallal elbarikádozott hölgyemény ücsörög. Előtte éhesen tátongó fém urna várja a személyi igazolványomat. Érvényes, így hát következő lépésként érzékeny búcsút veszek a táskámtól a futószalag elején, majd kabátom az ideiglenes ruhatárba kerül, és a telefonomat is rögvest lesittelik. A koreográfia utolsó részleteként elindulok a detektoros kapu alatt az ajtó felé. Az persze fülsüketítő magabiztossággal csipogni kezd. A fémcsatos öv drámája és a reptéri becsekkolást megszégyenítő hercehurca után mégis sikerül beljebb jutnom, s máris kattan a zár mögöttem. Egy újabb helyiségben várom meg a többieket, akik szintén átesnek a beléptetésen. Kisvártatva a Győri Büntetés-végrehajtási Intézet sajtóreferense, Szurdi Beáta kalauzol végig minket a börtön falain belül. Mint azt később megtudjuk, az épület, melyet 1886-ban adtak át, kezdetektől fogva jelenlegi funkcióit látja el. Nem is rossz – gondolom magamban, amíg felfelé lépcsőzünk – majd felötlik bennem a kérdés: mihez képest? Végül abban maradok, hogy a célnak nagyon is megfelel. A fabetétek, a fehérre meszelt, ám már idő ette, megsárgult falak még talán egy kollégiumbelsőt is lepipálnak. Már-már kezdem magam otthonosan érezni a barátságosnak is mondható környezetben – ahol teszem hozzá fogcsikorgató hideg uralkodik – de az ablakok előtt feszülő makacs rácsok kizökkentenek illúziómból. Közben néhány kulcsfordítás után meg is érkezünk a társalkodóba. Eléggé egyszerű berendezés tárul a szemünk elé. Nyoma sincs az amerikai akciófilmekből megszokott rosszfiús beszélők látképének, ahol üvegfallal elválasztva, telefonon cseveghetnek egymással az elítéltek és hozzátartozóik. Itt csupán két hosszú asztal, s az előttük felsorakoztatott székek állnak rendelkezésre. Vezetőnk elárulja, hogy a börtön lakói a telefonbeszélgetés, csomagfogadás és korlátlan levelezés mellett látogatókkal is tarthatják a kapcsolatot. Ittlétük időtartama három év, amíg a bíróság jogerős ítéletet nem hoz ügyükben. Ám az elítéltek élete nem fenékig tejfel – mondja Beáta, hiszen amellett, hogy minden olyan körülmény biztosított számukra, melyekkel kinti életükben rendelkeztek, szabadságuktól teljes mértékben megfosztottan tengetik napjaikat az intézményben. Azért mégsem lehet olyan kellemetlen – vélekedünk mi, laikusok – hiszen a fogvatartottak színes, értékteremtő programokat látogathatnak, saját kápolnával rendelkeznek, s még egy börtönorvos is felügyel az egészségükre.
A kérdések záporoznak, kíváncsiságunknak csupán az egyre gyorsabban rohanó idő szab határt. Így kénytelen-kelletlen elindulunk Beáta után. Még egy gyors telefon a fiúknak, s ők már nyitják is előttünk a kaput. Indulhat az igazi kaland.
Nemsokára a cellák folyosóján sétálunk. Lepillantva az emeletről szürke dróthálót látok. Az atmoszféra kissé nyomasztóvá válik. A kedélyeket csak a rabok hangos ordítozása borzolja fel még inkább. Megszaporázom a lépteimet, s próbálok a korláthoz simultan továbbhaladni. Mégiscsak a védtelennek mondható, egyszerű balesetet okozóktól egészen a háromszoros gyilkosig, mindenki megtalálható itt, a 158 férőhelyes, ám 140 százalékos telítettséggel működő, s így igencsak zsúfoltnak nevezhető épületben. Jobb óvatosnak lenni – bár a társaim nyugtatnak: úgysem tudnak kijönni! Azonban én – s többek rajtam kívül – csak akkor nyugszunk meg teljes mértékben, amikor egy kiürített cellába érkezünk. Emeletes ágyak, középen egy sörpad, tévé a polcon, boxeralsó a szárítókötélen, egészségtől kicsattanó futónövények a mennyezeten, sonka az ablakban, lengén öltözött hölgyek poszterei a falhoz szögezve és egy pár papucs a priccs alá dobva. Tiszta luxus – gondolom – s közben a televízió meglétének tényén bosszankodom.
Aztán nem bírva a kíváncsiságommal az egyik emeletes ágy alá kukucskálok. Szép sorjában az emeleti matrachoz szorított levelek és borítékok látványa fogad. Gondolataim elrévednek. Elképzelem azt a férfit, aki a családjától távol, egy börtöncellában éli életét. Szórakozása a szomszéd papírnőjének stírölése, vagy a tévé bámulása, ha már a sittes programok véget értek. A magányűző cellaberendezések mellet talán neki is szüksége van némi enyhületre. Talán az ő teletetovált mellkasa alatt is érző szív dobog. Vagy épp ellenkezőleg, egy szerencsétlen véletlen következtében, vértelen kézzel lapozgatja újra meg újra a szabadság leveleit, futja végig felesége szerető sorait, vagy épp könnyáztatta arccal nézegeti gyermeke rajzait. Talán rossz itt neki. Talán mégsem annyira egyszerű, hogy van itt tévé, kés meg villa, folyik a meleg víz, és ezzel már el is van kényeztetve.
Vagy talán megfontoltabban kellett volna cselekedni?!
Ezekkel a fejemben kavargó gondolatfoszlányokkal lépek ki az utcára a bezártságból. Viszlát. Vagy inkább mégsem. Ismét cigifüst kapaszkodik az orromba, de ez már korántsem olyan szabad, mint a látogatás előtt. Most már ugyanis tudom, hogy nekem is lehet egy téglám ebben az épületben…
Bognár Viktória
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése