Az igaz ember képlete = az elgondolt gondolat + a kimondott szó + a tett között lévő megbonthatatlan egység. (Ugye, ha csak pár percre elgondolkozunk ezen, mi sem mindig mondhatjuk magunkat igaz embereknek…)
Kék bársonnyal borított szék a színpad közepén. Rajta egy mikrofon. Már mindenki tudja, mi készülődik. Már most „zizeg valami a levegőben”.
Először az első sorok telnek meg szép lassan, majd a hátsó rész is benépesedik, a páhollyal együtt. A terem egyetlen szeglete sem marad üresen. Én is elfoglalom helyem a pulpitus előtt, ahonnan testközelből, majdhogynem egy karnyújtásnyira lehetek szem- és fültanúja az eseményeknek. Ilyenkor rossz szokásom hátrafelé bámulni, egyrészt azért, hátha megpillantok egy ismerőst, másrészt, hátha elkapok egy intim szófoszlányt, mely a mögöttem ücsörgők száját hagyja el. Utóbbi vágyam beteljesedik. Fiatal lány süpped épp a székébe: „Azt a mindenit! Itt ülünk! Végre!” Kósza mosoly környékezi meg arcomat, mellyel derűsen nyugtázom: ezt én is mondhattam volna. Közben az órámra pillantok, és a kezeimet tördelem. Öt perces a késés. Fogadok magammal, vajon honnan lép a közönség elé? Tippem: a közép. Fejem ingatom a jobb és a bal sarok között, ezzel egyidejűleg gondosan ügyelek a középtájra is. Valamiért izgulok. Ez egy beszélgetés, s ha kérdésem lesz, vajon fel merem-e tenni? Előkotrom táskám gyomrából a tépett jegyet. Müller Péter: Gondviselés. Ez áll rajta. Elmélázom. Vajon könnyű lélekkel indulok haza egy-két óra múltán? Sorsfordító információk birtokába jutok-e úgy, mint könyvei olvasása által? Önmagammal folytatott néma diskurzusomat a függöny moccanása szakítja félbe. Egy láb, két láb, derék, törzs, nyak, fej, s a karok. Teljes életnagyságban ő áll a színpadon. Mintha maga a Messiás jelenésének részese lennék. (Ezúton kérek elnézést mindazoktól, kik az említett személy iránt nem viseltetnek ily mértékű elfogultsággal, mint én. Ők bocsássák meg szavaim intenzitását, s mondandóm súlyát osszák el kettővel.) Nagyapai, öreges mozgással helyet foglal a székben. Lényéből kedvesség és nyugodtság sugárzik. Teli van humorral, mint az később kiderül. Aki ránéz, azt mondja: ő tudhat valamit. 74. életévében jár, de egy szép ember. Néznivaló.
Halk tapssal fogadjuk. Semmi üdvrivalgás és ujjongás. Hisz aki itt ül, mind tudja, ő átlagembernek vallja magát. Ugyanolyannak, mint bárki más. Nem szereti a tapsot, nem is tűri, rögvest int is, hogy semmi szükség rá, hagyjuk abba. Talán kissé zavarba is jön. Aztán két perc néma csend, míg szemével végigpásztázza a közönséget. Az első sorban ülők röpke, ám valódi szemkontaktusban is részesülnek. Rám mered az üveg mögött trónoló, hihetetlenül kék szempár, ami engem ejt zavarba. Közben perifériás látásom is megszűnik, csak rá fókuszálok. Nézem és hallgatom. Hagyom, hogy szavai belém ivódjanak, hagyom, hogy borogassa a lelkem.
Arra gondolok, hogy milyen bátor. Egy szál magában ki mer állni több száz ember elé. Mankója nem egy megírt szöveg, nem egy megkomponált előadás, hanem önmaga. Tapasztalata, fejlett hallása és kifinomult érzékszervei, melyekkel kitapogatja, felfogja, majd szavakká konvertálja a lelkek rezdüléseit. Azt mondja, olyan ez, mint a zenei normál „A” hang, melyhez az összes hangszer éneke idomul. Hangolódik. Egy középpont. Egyensúlyérzék, de nem az, mely a középfülben található, és azért felelős, hogy emberekként ne csupán koordinálatlanul vonszoljuk magunkat az utcán. Ez a lélek egyensúlyérzéke, mellyel ő rendelkezik, többségünkből azonban kiveszett, vagy jelen sem volt. Vajon miért bömbölünk keservesen, mikor megszületünk? Olyannyira, hogy fejünk olykor aggasztóan lila, s levegőt is alig kapunk. Racionális, biológiai okokon kívül talán azért is, mert az anyaméh biztonságából kilökődve, elhagyjuk a belső, lelki egyensúlyérzékünket, és azt ríkatjuk. Ezért vagyunk lehangoltak, mint egy ócska hegedű, s ezért vagyunk mindnyájan gyári hibásak, depresszióra „hangolva”. De tehetünk ellene, ahogy tanácsolja. Hiszen ő sem boldog minden pillanatban, nem hős és nem halhatatlan, akinek nem fáj egy szúnyogcsípés, vagy nem szomorítja el egy haláleset. Csak ő már megtalálta lelke normál „A” hangját, s ha lehangolt, ehhez képes igazodni. Ahogy mi is megtehetjük, ha olyan dolgokkal foglalkozunk, melyek örömérzettel töltik meg egész valónkat. Ha erre rálelünk, mi lehetünk saját belső zenekarunk karmesterei. Ám ez nem lesz egyszerű küldetés.
Az életokos aztán, jónéhány gondolata után (nem üres szólamok, vagy tartalmatlan fröcsögések mindezek) a nép elé vonul dedikálni. Ám ez a művelet sem „celeb-módon”, egymás agyontaposása közben, sztárallűröket felvonultatva esik meg, hanem mondhatni családias légkörben. Mindenkinek jut egy jó szó, vagy praclirázás a kézjegyen kívül. A sor végén állok. Abszurd, de magam elé engedek mindenkit, arra várok, hogy az utolsók közt fussak be. Igazából nem szeretném, ha hallanák, amit mondani fogok neki. Aztán odaérek, és az orra alá dugom a könyvet. Közben izzad a tenyerem, és majdnem megfulladok, de közlöm vele, hogy mi már beszéltünk, én készítettem a telefoninterjút, és megköszönöm a tanulságos előadását. Ő felnéz, leteszi a tollat, és így szól: „Igen? Szervusz!” De nem egy olyasféle, hányaveti szervusszal, hanem a mélyen szembenézős, a hihetetlen kék szemekkel megfúrós, valódi szervusszal.
Ezek után levakarhatatlan vigyorral, a föld felett öt centivel szállok hazáig. Akarom mondani, nem is én szállok, hanem visznek. Az a bizonyos angyal, aki most ismét elröppent fölöttem.
Bognár Viktória
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése