Még, még, még!

Kissé vontatottan indul a cselekmény. A kezdeti színpadi káoszban még nem sejtjük ki kicsoda valójában. A viaskodások közepette nem derül fény a szereplők kapcsolódási pontjaira. Mindent elborít a tragikomikus mocskolódás, olykor nem érteni a bravúrosan kidolgozott poénokat a nézőtéri kacaj miatt.
Így indul a Kék, kék, kék. Egressy Zoltán, kortárs drámaíró majd háromórás darabját most a győri színészek töltik meg személyiségükkel, s viszik színpadra Forgács Péter rendezésében.
A Filadelfia Vándorcirkusz családi vállalkozása sorsfordító lehetőség birtokába jut: csupán egyetlen igényes előadás, és a World Circus európai tagozatához való csatlakozás joga az övék. Igen ám, de a produktum elég gyászosra sikeredik, nem beszélve az áhított csatlakozás körülményei közt megbúvó korrupció felszínre bukásáról. A félamatőrnek sem mondható társulat egyébként is csak egymás közt képes valódi cirkuszt csinálni, de ott nagyon.
A szűk helyre szorítkozó díszlet valóságos, hűen tükrözi a vándorcirkuszi hangulatot két lepusztult, rozsdaette lakókocsival. A jelmezek is egytől-egyig – ugyan nem a nagy költségvetés címszó alatt – témába vágnak, nincs kirívó darab köztük.
Ilyen egységesen azonban a színészekről már nem tudunk nyilatkozni. Eltérő karakterek, emlékezetes és feledhető színészi játék az, amitől színes az említett 180 perc. A szereplők ötletesen kitaláltak és mesterien megformáltak. Ott van Fillér Lajos, Fil, a cirkuszigazgató. Felesége, Tera, örökösen parázs vitákba keveredik Cacalával, aki talán még nem konzumhölgy, de minden élő férfinek szabad a bejárás hozzá. Fil anyja Tantusz, két és fél hét amerikai látogatás után töri a magyart. (Mely tegyük, hozzá a legszellemesebb helyzeteket szüli.) Bláz és Eperke testvérek. Bennük ott tanyázik még a gyermekded naivitás, s a talpraesettség hiánya. Prézli az egyetlen, artistaiskolát végzett, valamire törekvő egyén, aki nem akar a kisstílűség börtönében ragadni. Indigó is világhírre vágyik, ezért ír krimit a stukker, hekus, szajré szavakból. Totó pedig az, aki mindenből viccet csinál, abból, amiből kell, amiből lehetne, s abból is, amiből nem kellene. Mindenki, csak úgy körülbelül beszél, nem zsonglőrködik a szavakkal, talán ez adja a dolog pikantériáját, s teremti meg a helyzet szomorú, ám mégis varázslatosan vicces mivoltát.
A darab nyelvezete hétköznapi, sokszor vulgáris, de semmiképp sem patetikus, vagy körmönfont. Így a mesterkélt előadásmódnak semmi helye a színen. E kitételnek talán két aktor, a Filt alakító Dörner György és a Prézli bőrébe bújó Posonyi Takács László felel meg igazán. Utóbbi közülük a cselekmény tetőpontjára hágó pillanatban, önmagából kikelve monológba kezd. Ám nem gondosan felépített, hamleti szavakat záporoztat, csupán önmagát adja. Mintha a haveri társaságának szlengelne egy kicsit. És ebben az a szép, hogy elhisszük. A néző nem tűnődik a hitelességen, hanem lenyel minden egyes színészi mondatot. Elfelejthetetlenül.
A tragikomédiában a szereplők elbuknak. Egyikük emberségből ássa alá magát, a másik meg gyomorvérzéssel küzdve tépi cafatokra élete pergamenjét. De, ahogy azt mondani szokás: minden rosszban van valami jó. Ez a mondat rímel a darabra, melynek megannyi résztvevője képes nevetni magán, akkor is, ha a világ fityiszt mutat. S ami a legbámulatosabb, kínos helyzetbe hozza a nézőt, aki a percenként váltott érzelmek hatására nem tudja, vajon sírjon, vagy nevetőizmait tornáztassa. Egyben azonban biztos lehet: ha megnézi a Kék, kék, kéket, úgy jön ki a színházból: bárcsak vége sem lett volna, még, még, még!

Bognár Viktória