Ötfős húsvétvasárnapi ebéd. Összesúrlódnak a könyökök, bong a leves-merítőkanál a fazék szélén, villa koccan a fogakhoz, ízlik a falat, szó sem röppen. A jelszó: húst hússal, bepótolandó a böjt miatt elmaradozott fejadagokat. Az éppen aktuális, bokros teendőket, az étkezés befejeztével összeült spontán családi kupaktanács vitatja meg. Tudniillik magyar ember, evés közben nem beszél. S mint kiderült nem is locsol, vagy ha mégis, nem biztos, hogy a pirosan mosolygó tojás a motivációja, sőt, még kevésbé bizonyos, hogy szívélyes fogadtatásban részesül.
A férfiak haditervet szőnek, egyeztetik óráikat, hova, kihez, mikor toppanjanak be húsvét hétfőn. Mi, nők, pedig előre, nyomatékosan megkérjük őket, hogy a szóda, a vödör víz és a löttyintett kölni fogalmát felejtsék el ezen a reggelen. Mert mi, mai nők már nem az ősasszonyokhoz hasonlóan, időt és energiát nem sajnálva várjuk a hagyományőrző úrfit, aki vízzel önt nyakon, s aztán nem öltözünk át tizedszer is mosolyogva. Féltjük a ruhánkat, féltjük a hajunkat, féltjük a pénztárcánkat.
Ellenben adott a másik oldal, nevezett locsoló, akit hidegen hagy a kókuszba forgatott csokigolyó, és a leveles tésztából készült sós sütemény. Ám a sokadik ház után vidáman nyúl a kisüstiért, s az ezresért (jelen gazdasági helyzetben az ötszázasért, vagy a csicsedliért.) Kényelmes üzlet órákra egy székbe süppedve, egy sok agymunkát nem kívánó versike, s egy spricc után, terülj-terülj asztalkám mellett, pityókás hangulatban bezsebelni a jól megérdemelt jutalmat. Szép hagyomány. Nekünk pedig nincs szükségünk egy rég nem látott ismerős, minden évben húsvét tájt visszatérő látogatására, aki egyébként a buszon nem is olyan jó ismerős. Nincs kedvünk a hosszadalmas álkedvességhez és az erőltetett bájcsevejhez. Ezért inkább mindezt megelőzve, jó magyarok lévén sumákolunk és alibizünk.
Szomorú, de a szabad-e locsolni helyett manapság a van-e rá igény, illetve a van-e rá keret kérdésekre keressük a válaszokat.
Bognár Viktória
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése