Boros Lajos: „Néha úgy érzem magam, mint a Muppet showban a 2 öregember egyike”

Családias légkörben zajló dedikáláson fogadta rajongóit Boros Lajos Győrben. A népszerű rádiós közvetlenségével és humorával minden megjelentnek mosolyt csalt az arcára.

Mosolyturnéjuk egyik állomása Győr. Fűzi valamilyen kapcsolat a városhoz?

Rengeteg! Gyakran hívtak engem a főiskolára, mert gitáros-énekes voltam. Szinte kéthavonta itt voltam játszani. Ezen kívül gitáros fesztiválok is voltak Győrben, ahol nagyon szerettem lenni. Volt egy olyan része a fesztiválnak, mikor utcazenélni kellett, ami azt jelentette, hogy kijelöltek egy sarkot, ott kellett állni és játszani. Ez nagyon jópofa volt, mert rengeteg fiatal volt Győrben, együtt voltak velünk, és jó bulik voltak.

A Bumeráng rajongói fellélegezhettek, mikor kiderült, hogy kedvenc műsoruk tovább él. Ön milyen érzésekkel folytatta tovább a műsort másik rádión, kisebb szünet után?

Volt bennem egy kis félsz, mert két hónap leállás után az emberek kerestek maguknak valamit, vagy megsértődtek és átálltak a CD-hallgatásra, vagy megtalálták maguknak a Juventust, vagy a Rádió1-et. Alapvetően haragudtak a Neo-ra, amelyik elnyerte a frekvenciát a Slágertől, és vitatja is a Sláger, hogy tisztességes módon vagy nem. Tehát egy csomó ember eltűnt, és amikor mi arra a kompromisszumra jutottunk, hogy a Neo-val újrakezdjük, akkor meg kellett keresni ezeket az embereket. Ezért aztán plakátokat tettünk ki, meg körbementünk 2 hét alatt az országon, hogy aki az utcán jár, az legalább szájhagyomány útján elterjessze. Úgyhogy amitől féltem, az bekövetkezett, iszonyú kemény munka kell ahhoz, hogy visszatérjünk arra a szintre, ahol megszűntünk.

A Frekvenciaháború című könyv a Sláger Rádió megszűnése nyomán íródott. Miként jellemezné az írást?

Olyan dokumentum ez a könyv, amit akkor is kiadtam volna, hogyha egy darabot sem vesznek meg. Én erőszakoltam ki a rádiótól, hogy adják ki. Végülis a nyakamban maradt, mert a rádió kiszállt belőle. Ez a több mint 10ezer levél, sms és üzenet válogatása, amit napról napra mutat attól a bejelentéstől kezdve, hogy esélyes volt, elveszítjük a frekvenciát, addig, hogy el is veszítettük. Utána a csend - és a csendben is jöttek még az üzenetek! Ettől a résztől kezdve fekete alapon fehérrel van nyomtatva a történet. Ebben nemcsak a rádió a fontos, hanem abban a 2009-2010 közötti 3-4 hónapban az ország helyzete, vagyis, hogy az emberek hogyan éltek együtt egy rádióműsorral. Hogy amikor rájöttek, hogy elveszíthetik a rádióműsort, akkor elkezdtek azon gondolkodni, mit jelentett nekik ez. Egy kicsit mi is megijedtünk, mert arra nem gondoltunk, hogy ilyen fontosak vagyunk. Mi ezt nagyon sok munkával és szeretettel főállásban csináltuk, de arra nem számítottunk, hogy ilyen, szinte családokba beépülő jelenséggé válunk. Úgyhogy én arra gondoltam, hogy ki kell adni ezt a könyvet, időnként elő kell venni és akárhol felütni, majd elolvasni körülbelül 5 üzenetet.

Szimpátiakoncertjüket minek szánták? Búcsúzásnak, esetleg tiltakozásnak?

Eszünkbe se jutott, hogy ebből valamiféle lázítás legyen. Sőt, többször mondtuk a koncerten is, hogy nem megyünk el az ORTT-sek házát felgyújtani, nem megyünk el megverni őket, nem azért vagyunk. Mi elbúcsúzunk, aztán majd lesz, ahogy lesz. Bennünk nem volt ez az érzés. A tulajdonosok titokban szerették volna, ha ebből nagyobb balhé van, de mi meg azt mondtuk, hogy ők elmennek az országból, mi meg maradunk. És a börtönből nem olyan jó rádiót csinálni.

Műsorvezető társaival, Voga Jánossal és Bochkor Gáborral adáson kívül is elszántan viccelődnek egymással?

Persze, sőt! Gyűlölködünk is, de nagyon különböző emberek vagyunk. Ettől van az, hogy hármunk közül talán ha egyet lehet szeretni. Néha úgy érzem magam, mint a Muppet showban a 2 öregember egyike, aki ül az erkélyen, és mindenbe beleugat. És nagyon élvezem is ezt a helyzetet!

Úgy hallottam, Ön fotózik, már kiállításon is jelentek meg alkotásai. Komolyabban űzi, netán hobbiként?

Amikor ráérek, komolyabban, amikor nem, akkor hobbiként. Azt nevezném komolynak, ha meg tudnék élni belőle, azt pedig hobbinak, ha nem tudnék eladni egy darabot sem. Megélni nem tudok belőle, de már adtam el közülük egypárat, elég érdekes összegekért, meg is lepődtem. Ha nyugdíjba megyek, akkor jó lenne ebből élni.

Igen, úgy hírlik, hogy borsos árakon kínálja őket.

Nagyon drága, de úgy állapítottam meg az árát, hogy megnéztem a hasonló szintű német képek árát, és ezt elosztottam néggyel. Még így is drága, de mindenkinek mondom, hogy alkudj. Ha valamelyik tetszik, alkudj! Nincs kőbe vésve az ár.

Jelentek már meg könyvei, lemezei, szerepelt rádióban és televízióban is. Melyik területet érzi igazán közel magához?

Minden közel áll hozzám. Vágyálmom egy igazán jó könyvet megírni, összeállítani, kiadni, ami gyújtózsinórként indítaná el visszamenőleg is a többi könyvemet.

Petrovicz Bernadett

Rendkívüli gördeszkás piknik

A pléd leterítése és a gyümölcstorta helyett, most gördeszkások és petíció került elő a kosárból. Győrben demonstráltak az új rendszabály ellen, ami kitiltotta a deszkásokat a városból.

Egyre többen szálingóznak, vagy inkább gurulnak a városháza felé. A fiatalok kezében láthatunk plakátokat, ezzel a felirattal: Skateboarding is not a crime. A Deszkás Piknik nevű civil mozgalom demonstrációjára körülbelül 100 fő gyűlt össze, hogy küzdjenek a győri gördeszkások jogaiért.

A felháborodott résztvevők között találkozhattunk olyanokkal is, akik Budapestről, Óvárról és más városokból utaztak ide. A helyzet fontosságát az is mutatja, hogy szakítva az eddigi Piknikekkel nem csak deszkásokat, hanem bicikliseket, görkorisokat és gyalogosokat is vártak. A gyülekezés oka egy új rendelet, miszerint tilos a történelmi belvárosban ezt az extrém sportot űzni, de még csak közlekedési eszközként sem használhatják. Nagyné László Edit egy korábbi riportban indoklásképpen így nyilatkozott: „ez a deszka röpül, ez nekiröpül a műemléki épületeknek". De a legnagyobb súlyt az jelenti ebben az új szabályban, hogy a győrieknek nem áll rendelkezésre egy pálya sem. Habár ígéretek és próbálkozások már régóta voltak ennek megvalósítására, valahogy mindig elsiklottak az ügy felett. A deszkások szerint elfogadhatóbb lenne a kitiltás, ha az ígéretét be is váltaná az önkormányzat.

Bár a harmincezer Forintnyi pénzbírságot és gördeszkájuk elvételét túlzásnak tartják. Más hátulütője is van a szervezők szerint ennek a rendeletnek. „Attól félünk, ha itt bejön, ha most nem tüntetünk, akkor ezt meg fogja lépni más városvezetés is." – mondta Galkó Máté a Deszkás Piknik egyik vezetője.

A Pikniken elsőként megvendégelték az önkormányzatot egy petícióval, aminek hatására deszkák „repültek" az ég felé, sőt még biciklik is. Majd a tekintélyes létszám bemutatásaként végigvonultak a Szent István úton, Petőfi hídon, Péterfy Sándor utcán, Jókai utcán és Árpád úton. A tiltakozást a Széchenyi téren fejezték be, ahol már most sem lehetett gördeszkázni, így át kellett menniük a SzE parkolójába.

Az önkormányzat valószínűleg nem vette figyelembe a jogszabály elfogadásakor, hogy ezzel nem csak egy sportot, hanem az egész szubkultúrát szeretné diszkriminálni Győrből.

„Azt gondoljuk, hogy igazunk van, és ezért akár hajlandóak vagyunk bíróságra is menni!" – tette hozzá Galkó Máté.

Rátkai Viktória

Még, még, még!

Kissé vontatottan indul a cselekmény. A kezdeti színpadi káoszban még nem sejtjük ki kicsoda valójában. A viaskodások közepette nem derül fény a szereplők kapcsolódási pontjaira. Mindent elborít a tragikomikus mocskolódás, olykor nem érteni a bravúrosan kidolgozott poénokat a nézőtéri kacaj miatt.
Így indul a Kék, kék, kék. Egressy Zoltán, kortárs drámaíró majd háromórás darabját most a győri színészek töltik meg személyiségükkel, s viszik színpadra Forgács Péter rendezésében.
A Filadelfia Vándorcirkusz családi vállalkozása sorsfordító lehetőség birtokába jut: csupán egyetlen igényes előadás, és a World Circus európai tagozatához való csatlakozás joga az övék. Igen ám, de a produktum elég gyászosra sikeredik, nem beszélve az áhított csatlakozás körülményei közt megbúvó korrupció felszínre bukásáról. A félamatőrnek sem mondható társulat egyébként is csak egymás közt képes valódi cirkuszt csinálni, de ott nagyon.
A szűk helyre szorítkozó díszlet valóságos, hűen tükrözi a vándorcirkuszi hangulatot két lepusztult, rozsdaette lakókocsival. A jelmezek is egytől-egyig – ugyan nem a nagy költségvetés címszó alatt – témába vágnak, nincs kirívó darab köztük.
Ilyen egységesen azonban a színészekről már nem tudunk nyilatkozni. Eltérő karakterek, emlékezetes és feledhető színészi játék az, amitől színes az említett 180 perc. A szereplők ötletesen kitaláltak és mesterien megformáltak. Ott van Fillér Lajos, Fil, a cirkuszigazgató. Felesége, Tera, örökösen parázs vitákba keveredik Cacalával, aki talán még nem konzumhölgy, de minden élő férfinek szabad a bejárás hozzá. Fil anyja Tantusz, két és fél hét amerikai látogatás után töri a magyart. (Mely tegyük, hozzá a legszellemesebb helyzeteket szüli.) Bláz és Eperke testvérek. Bennük ott tanyázik még a gyermekded naivitás, s a talpraesettség hiánya. Prézli az egyetlen, artistaiskolát végzett, valamire törekvő egyén, aki nem akar a kisstílűség börtönében ragadni. Indigó is világhírre vágyik, ezért ír krimit a stukker, hekus, szajré szavakból. Totó pedig az, aki mindenből viccet csinál, abból, amiből kell, amiből lehetne, s abból is, amiből nem kellene. Mindenki, csak úgy körülbelül beszél, nem zsonglőrködik a szavakkal, talán ez adja a dolog pikantériáját, s teremti meg a helyzet szomorú, ám mégis varázslatosan vicces mivoltát.
A darab nyelvezete hétköznapi, sokszor vulgáris, de semmiképp sem patetikus, vagy körmönfont. Így a mesterkélt előadásmódnak semmi helye a színen. E kitételnek talán két aktor, a Filt alakító Dörner György és a Prézli bőrébe bújó Posonyi Takács László felel meg igazán. Utóbbi közülük a cselekmény tetőpontjára hágó pillanatban, önmagából kikelve monológba kezd. Ám nem gondosan felépített, hamleti szavakat záporoztat, csupán önmagát adja. Mintha a haveri társaságának szlengelne egy kicsit. És ebben az a szép, hogy elhisszük. A néző nem tűnődik a hitelességen, hanem lenyel minden egyes színészi mondatot. Elfelejthetetlenül.
A tragikomédiában a szereplők elbuknak. Egyikük emberségből ássa alá magát, a másik meg gyomorvérzéssel küzdve tépi cafatokra élete pergamenjét. De, ahogy azt mondani szokás: minden rosszban van valami jó. Ez a mondat rímel a darabra, melynek megannyi résztvevője képes nevetni magán, akkor is, ha a világ fityiszt mutat. S ami a legbámulatosabb, kínos helyzetbe hozza a nézőt, aki a percenként váltott érzelmek hatására nem tudja, vajon sírjon, vagy nevetőizmait tornáztassa. Egyben azonban biztos lehet: ha megnézi a Kék, kék, kéket, úgy jön ki a színházból: bárcsak vége sem lett volna, még, még, még!

Bognár Viktória

SZE napok 2010

Immár hagyománnyá vált, hogy a tavasz beköszöntével együtt rendezik meg a Széchenyi István Egyetemi Napokat, hogy egészen pontosak legyünk, s kissé a szlengnek is „hódoljuk” a SZE NAPOKAT. A májusi vizsgaidőszak előtt kell egy kis kikapcsolódás a hallgatóknak, a szervezők pedig minden tőlük telhetőt megtettek, a rossz, esős idő ellenére hogy a programok és rendezvények sokaságában mindenki megtalálja a kedvére valót.

Az intézmény idestova tizenegyedik alkalommal nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A rendezvény április 10. és 14. között zajlott. Programokban az idei évben sem szenvedtek hiányt az egyetemisták. A nyitó nap (szombat) a férfiak számára jelentett nagyobb izgalmakat, hiszen az ETO parkban vette kezdetét a CAMPUS KUPA névre keresztelt amatőr autós ügyességi és szlalom verseny, melyen Kőváry Barna volt az ügyeletes kommentátor. A hétvége folytatásaként a vasárnapi nap a koncertek jegyében telt, a Bridge Oktatói és Hallgatói Clubban fellépett a Vad Fruttik, a Heaven Street Seven együttese.

A hét kezdetén a legnagyobb „szenzációnak” a magyar humorista, a stand –up comedy jelentős képviselője Kovács András Péter (KAP) örvendett. Az egyetemi előadó, mely hatszáz fő befogadására alkalmas zsúfolásig megtelt, a hallgatók már kiírt kezdés előtt kígyózó sorokban várakoztak a bejáratnál.
Természetesen a hét további napjai sem múlhattak el bulik és koncertek nélkül. A hétfői nap zárásaként Ganxsta Zolee és a Kartel valamint a Road zenekar mozgatta, énekeltette meg a fiatalokat. Kedden pedig a Unique lépett színpadra.



Az öt napban többek között sportprogramok (Püspökerdei futás, maratoni aerobic, falmászás, paintball, íjászat, tollaslabda, asztalitenisz) csillagvizsgálás, EÜ programok (vércukor- és vérnyomásmérés, BMI indexszámítás, wellness tanácsadás), civil esélyegyenlőségi programok, kalózlétra, extrém hinta, repülőgép-szimulátor, fegyverbemutató is helyet kapott.
A SZE Napok egyik várva várt eseménye a 24 órás palacsintasütés volt, a Petz Lajos Egészségügyi és Szociális Intézet hallgatói hétfő 11 órától kedd 11 óráig sütötték a palacsintákat a „Bridge” teraszán. Az új, csoportos rekord 5122 darab.

A 2010-es SZE Napok rendezvénysorozatot a Bikini szerda éjjeli koncertje zárta.



Érdekesség:
Az IMMI Nemzetközi Multimédia Intézet és az Egyetemi Hallgatói Rendezvényszervező Iroda fotópályázatot hirdetett a Széchenyi István Egyetem hallgatói számára.
A pályázat témája: 2010-es SZE NAPOKRÓL készült élmények. Fődíj: egy közel 70.000 Forint értékű PHOTOSHOP tanfolyam.

Kiemelt programok és koncertek:
Kovács András Péter a-a Dumaszínház művésze, Vad Fruttik, Heaven Street Seven, Ganxsta Zolee és a Kartel, Road, Peat Jr, Unique, BIKINI .

Doncsecz Tímea

Amikor a kirakati babák szebben énekelnek, mint a Szirének

Mit teszünk, ha hiányérzetünk van vagy szomorúak vagyunk? Hizlaljuk magunkat, filmet nézünk és meggondolatlanul megcsapoljuk a pénztárcánkat. Tisztelet az irigylésre méltó kivételeknek.
A Bolt-kór fogalmát már 200 éve is ismerték. Az egyik legnagyobb garas szóró hölgy Marie Antoinette volt.
Elterjedt tévhit, hogy a kór csak a nőket érinti. Ám a klubhoz szép számmal csatlakoznak a férfiak is. Az „erősebbik nem” azonban ruhák, cipők és ékszerek helyett a műszaki és elektronikai cikkeket kedveli jobban.
A nők azonban még mindig többet adóznak a pénzkidobás gyönyöreinek. A sajátságos érzelmi túlcsordulásunk okozta befolyásolhatóságunkat a divatdiktátorok ki is használják, ahogy csak tudják.
Magazinokban látható divatfotókkal, óriásplakátokkal és reklámújságokkal csalogatnak be minket eme kór „bűnbarlangjaiba”. Hányszor voltunk úgy egy rossz nap után, hogy a ruhaboltokba vágytunk, vagy csak egy kis bevásárlóközponti szemle ürügyén megvásároltuk a szép, ámbár felesleges holmikat. Ó igen csodás érzés az eufória, amikor megkaparintjuk a csecsebecséinket. A kirakatbábuk pedig helyeslően bólogatnak és ódákat dalolnak a többi még fel nem vásárolt holmi után. Mi pedig rábeszéljük magunkat, hogy igenis jó vételt csináltunk erre a szoknyára szükségünk volt. Lehet, hogy már van legalább hat darab „minink” amiben lényegesebben kisebb a fenekünk, de ebben a hetedikben még a combunk is az volt, így tehát nélkülözhetetlen.



Jobbnál jobb indokok mindig akadnak és drágábbnál drágább megvehető boldogságkeltő áruk is.
De vannak jó tippek, amikkel mind ez visszaszorítható:
1. Érdemes olyan emberrel vásárolni, aki ismer minket annyira, hogy megmondja, mire van igazán szükségünk.
2. Inkább készpénzzel fizessünk, mint bankkártyával!
3. Jó, ha készítünk leltárt a ruháink, kiegészítőink számáról! Több van, mint hinnénk!
4. Ha vásárlási kényszert érzünk, inkább válasszunk helyette valami kevésbé pénz igényes hobbit vagy csapjunk egy görbe estét a családdal, barátokkal.
5. Ne dőljünk be az akcióknak! Attól még, hogy valami le van árazva nem biztos, hogy megéri!

Rátkai Viktória

Tisztelet a kivételnek

Rohanó világunkban sajnos egyre jobban elhalványulnak, feledésbe merülnek olyan nemes erények, mint az udvariasság és a tisztelet. Ma már nem ,,divat” előre engedni egy hölgyet a bejáratnál vagy felsegíteni a kabátját, a diákok úgy kommunikálnak a tanáraikkal, mintha azok barátaik vagy ismerőseik lennének, de sokszor a pedagógusok sem teszik ezt másképp.
Nem köszönünk előre a nálunk idősebb korosztálynak, sőt van, hogy egyáltalán nem köszönünk, és egyenesen felháborodunk, ha át kell adni a helyünket valamelyik tömegközlekedési eszközön.
Sok embernek még az is nehezére esik, hogy rámosolyogjon a másikra. Pedig nem kerülne semmibe.
Van, aki még önmagát sem tiszteli, éppen ezért a világ felé is képtelen megbecsülést és elismerést tanúsítani. Szomorú, de így élünk mi, 2010-ben. Figyelembe sem vesszük a másik ember érzéseit, véleményét, korát, élettapasztalatát, munkásságát, jellemét, ezzel elindul egy láncreakció, ami azt vonja maga után, hogy lassan már nem tisztelünk jogokat, törvényeket és néha még határokat sem.
Okozza ezt mindaz, hogy megváltozott az értékrendünk, mást tartunk fontosnak.
Pénzközpontú társadalomban élünk és úgy gondoljuk, hogy annak jár ki a tisztelet, aki méregdrága ruhákat hord, megjelenése mindig kifogástalan, több milliós autóval jár, luxuscikkek tömkelegével veszi körül magát, mert ma, sokaknak tényleg csak ez számít.
Ebből az útvesztőből, csak akkor találhatjuk meg a kiutat, ha minden erőnkkel igyekszünk visszaállítani az igazi értékeket.
Elgondolkodtatnak, és szinte már megijesztenek azok a hírek, amiket a különböző médiumok napról-napra sugároznak. Tömegverekedések, rablások, merényletek, gyilkosságok és még sorolhatnám. Velejéig romlott világunkban igenis fontos, sőt úgy gondolom, most fontos csak igazán, az egymás iránti udvariasság és tisztelet.

Raczenböck Adrienn

Hagyományűzés

Ötfős húsvétvasárnapi ebéd. Összesúrlódnak a könyökök, bong a leves-merítőkanál a fazék szélén, villa koccan a fogakhoz, ízlik a falat, szó sem röppen. A jelszó: húst hússal, bepótolandó a böjt miatt elmaradozott fejadagokat. Az éppen aktuális, bokros teendőket, az étkezés befejeztével összeült spontán családi kupaktanács vitatja meg. Tudniillik magyar ember, evés közben nem beszél. S mint kiderült nem is locsol, vagy ha mégis, nem biztos, hogy a pirosan mosolygó tojás a motivációja, sőt, még kevésbé bizonyos, hogy szívélyes fogadtatásban részesül.
A férfiak haditervet szőnek, egyeztetik óráikat, hova, kihez, mikor toppanjanak be húsvét hétfőn. Mi, nők, pedig előre, nyomatékosan megkérjük őket, hogy a szóda, a vödör víz és a löttyintett kölni fogalmát felejtsék el ezen a reggelen. Mert mi, mai nők már nem az ősasszonyokhoz hasonlóan, időt és energiát nem sajnálva várjuk a hagyományőrző úrfit, aki vízzel önt nyakon, s aztán nem öltözünk át tizedszer is mosolyogva. Féltjük a ruhánkat, féltjük a hajunkat, féltjük a pénztárcánkat.
Ellenben adott a másik oldal, nevezett locsoló, akit hidegen hagy a kókuszba forgatott csokigolyó, és a leveles tésztából készült sós sütemény. Ám a sokadik ház után vidáman nyúl a kisüstiért, s az ezresért (jelen gazdasági helyzetben az ötszázasért, vagy a csicsedliért.) Kényelmes üzlet órákra egy székbe süppedve, egy sok agymunkát nem kívánó versike, s egy spricc után, terülj-terülj asztalkám mellett, pityókás hangulatban bezsebelni a jól megérdemelt jutalmat. Szép hagyomány. Nekünk pedig nincs szükségünk egy rég nem látott ismerős, minden évben húsvét tájt visszatérő látogatására, aki egyébként a buszon nem is olyan jó ismerős. Nincs kedvünk a hosszadalmas álkedvességhez és az erőltetett bájcsevejhez. Ezért inkább mindezt megelőzve, jó magyarok lévén sumákolunk és alibizünk.
Szomorú, de a szabad-e locsolni helyett manapság a van-e rá igény, illetve a van-e rá keret kérdésekre keressük a válaszokat.

Bognár Viktória

Nem embernek való a boldogtalanság

Az igaz ember képlete = az elgondolt gondolat + a kimondott szó + a tett között lévő megbonthatatlan egység. (Ugye, ha csak pár percre elgondolkozunk ezen, mi sem mindig mondhatjuk magunkat igaz embereknek…)

Kék bársonnyal borított szék a színpad közepén. Rajta egy mikrofon. Már mindenki tudja, mi készülődik. Már most „zizeg valami a levegőben”.
Először az első sorok telnek meg szép lassan, majd a hátsó rész is benépesedik, a páhollyal együtt. A terem egyetlen szeglete sem marad üresen. Én is elfoglalom helyem a pulpitus előtt, ahonnan testközelből, majdhogynem egy karnyújtásnyira lehetek szem- és fültanúja az eseményeknek. Ilyenkor rossz szokásom hátrafelé bámulni, egyrészt azért, hátha megpillantok egy ismerőst, másrészt, hátha elkapok egy intim szófoszlányt, mely a mögöttem ücsörgők száját hagyja el. Utóbbi vágyam beteljesedik. Fiatal lány süpped épp a székébe: „Azt a mindenit! Itt ülünk! Végre!” Kósza mosoly környékezi meg arcomat, mellyel derűsen nyugtázom: ezt én is mondhattam volna. Közben az órámra pillantok, és a kezeimet tördelem. Öt perces a késés. Fogadok magammal, vajon honnan lép a közönség elé? Tippem: a közép. Fejem ingatom a jobb és a bal sarok között, ezzel egyidejűleg gondosan ügyelek a középtájra is. Valamiért izgulok. Ez egy beszélgetés, s ha kérdésem lesz, vajon fel merem-e tenni? Előkotrom táskám gyomrából a tépett jegyet. Müller Péter: Gondviselés. Ez áll rajta. Elmélázom. Vajon könnyű lélekkel indulok haza egy-két óra múltán? Sorsfordító információk birtokába jutok-e úgy, mint könyvei olvasása által? Önmagammal folytatott néma diskurzusomat a függöny moccanása szakítja félbe. Egy láb, két láb, derék, törzs, nyak, fej, s a karok. Teljes életnagyságban ő áll a színpadon. Mintha maga a Messiás jelenésének részese lennék. (Ezúton kérek elnézést mindazoktól, kik az említett személy iránt nem viseltetnek ily mértékű elfogultsággal, mint én. Ők bocsássák meg szavaim intenzitását, s mondandóm súlyát osszák el kettővel.) Nagyapai, öreges mozgással helyet foglal a székben. Lényéből kedvesség és nyugodtság sugárzik. Teli van humorral, mint az később kiderül. Aki ránéz, azt mondja: ő tudhat valamit. 74. életévében jár, de egy szép ember. Néznivaló.
Halk tapssal fogadjuk. Semmi üdvrivalgás és ujjongás. Hisz aki itt ül, mind tudja, ő átlagembernek vallja magát. Ugyanolyannak, mint bárki más. Nem szereti a tapsot, nem is tűri, rögvest int is, hogy semmi szükség rá, hagyjuk abba. Talán kissé zavarba is jön. Aztán két perc néma csend, míg szemével végigpásztázza a közönséget. Az első sorban ülők röpke, ám valódi szemkontaktusban is részesülnek. Rám mered az üveg mögött trónoló, hihetetlenül kék szempár, ami engem ejt zavarba. Közben perifériás látásom is megszűnik, csak rá fókuszálok. Nézem és hallgatom. Hagyom, hogy szavai belém ivódjanak, hagyom, hogy borogassa a lelkem.
Arra gondolok, hogy milyen bátor. Egy szál magában ki mer állni több száz ember elé. Mankója nem egy megírt szöveg, nem egy megkomponált előadás, hanem önmaga. Tapasztalata, fejlett hallása és kifinomult érzékszervei, melyekkel kitapogatja, felfogja, majd szavakká konvertálja a lelkek rezdüléseit. Azt mondja, olyan ez, mint a zenei normál „A” hang, melyhez az összes hangszer éneke idomul. Hangolódik. Egy középpont. Egyensúlyérzék, de nem az, mely a középfülben található, és azért felelős, hogy emberekként ne csupán koordinálatlanul vonszoljuk magunkat az utcán. Ez a lélek egyensúlyérzéke, mellyel ő rendelkezik, többségünkből azonban kiveszett, vagy jelen sem volt. Vajon miért bömbölünk keservesen, mikor megszületünk? Olyannyira, hogy fejünk olykor aggasztóan lila, s levegőt is alig kapunk. Racionális, biológiai okokon kívül talán azért is, mert az anyaméh biztonságából kilökődve, elhagyjuk a belső, lelki egyensúlyérzékünket, és azt ríkatjuk. Ezért vagyunk lehangoltak, mint egy ócska hegedű, s ezért vagyunk mindnyájan gyári hibásak, depresszióra „hangolva”. De tehetünk ellene, ahogy tanácsolja. Hiszen ő sem boldog minden pillanatban, nem hős és nem halhatatlan, akinek nem fáj egy szúnyogcsípés, vagy nem szomorítja el egy haláleset. Csak ő már megtalálta lelke normál „A” hangját, s ha lehangolt, ehhez képes igazodni. Ahogy mi is megtehetjük, ha olyan dolgokkal foglalkozunk, melyek örömérzettel töltik meg egész valónkat. Ha erre rálelünk, mi lehetünk saját belső zenekarunk karmesterei. Ám ez nem lesz egyszerű küldetés.
Az életokos aztán, jónéhány gondolata után (nem üres szólamok, vagy tartalmatlan fröcsögések mindezek) a nép elé vonul dedikálni. Ám ez a művelet sem „celeb-módon”, egymás agyontaposása közben, sztárallűröket felvonultatva esik meg, hanem mondhatni családias légkörben. Mindenkinek jut egy jó szó, vagy praclirázás a kézjegyen kívül. A sor végén állok. Abszurd, de magam elé engedek mindenkit, arra várok, hogy az utolsók közt fussak be. Igazából nem szeretném, ha hallanák, amit mondani fogok neki. Aztán odaérek, és az orra alá dugom a könyvet. Közben izzad a tenyerem, és majdnem megfulladok, de közlöm vele, hogy mi már beszéltünk, én készítettem a telefoninterjút, és megköszönöm a tanulságos előadását. Ő felnéz, leteszi a tollat, és így szól: „Igen? Szervusz!” De nem egy olyasféle, hányaveti szervusszal, hanem a mélyen szembenézős, a hihetetlen kék szemekkel megfúrós, valódi szervusszal.
Ezek után levakarhatatlan vigyorral, a föld felett öt centivel szállok hazáig. Akarom mondani, nem is én szállok, hanem visznek. Az a bizonyos angyal, aki most ismét elröppent fölöttem.

Bognár Viktória

Fűszeres lányok?

Spice Girls, ismerős a név, nem igaz? A kilencvenes évek poptüneményei. A sikert a „Wannabe” című számuk hozta meg, és onnan már csak felfelé vitt az út. Rengeteg díjat, elismerést söpörtek be az évek során. A mai napig tudom a szövegük 90%-át, és nem szégyellem, sőt, újra előtört bennem a láz, hogy felmenjek az egyik legfelkapottabb video portálra, és nosztalgiázzak kicsit. 6-7 éves lehettem, mikor megkaptam az első Spice Girls kazettámat. Nagy kincsnek számított akkoriban. Azt hallgattam a kocsiban, a walkmanemben, itthon, a barátnőknél, mindenhol ahol csak lehetőségem volt rá. Különböző szerepekbe bújva játszottuk el a lányok koncertjeit, mindenkinek megvolt a maga kedvence a csapatból. Hatalmas rajongás született meg bennem. Rózsaszín falamat teleaggattam a posztereikkel, az újságból kitépett fotóikkal, de az őrület így is csak fokozódott. Könyveket vásároltam róluk, és Bambi és a Két Lotti helyett Spice Girls-t olvastam. Az akkoriban felkapott HBO csatornán rendszeresen leadták első filmjüket, a Spice World-öt. A napokban nagytakarítás közepette a kezem ügyébe akadt a kazetta, amire akkor, 7-8 évesen felvettem ezt a filmet. Betettem az ezeréves video lejátszómba, és csak mosolyogtam. Jó néha visszagondolni a 90-es évekre, nem csak miattuk, egyszerűen összehasonlítani az akkori világot, életünket, értékeinket, rajongásainkat valaki vagy valami iránt és még sorolhatnám. Ma már egész más értéke van egy együttesnek, zenének. Az egyéniségek már nem ott kezdődnek, hogy sportos Mel C, vadóc Mel B, szexis Victoria, szókimondó Geri, bébi spice Emma. A fiatalok ma főként egyformán öltözött, sminkelt, tűsarkúba ugráló lánybandákat, és feketére kikent, fiú együtteseket látnak a tv képernyőjén. Ez volna az egyéniség? Mára már úgy érzem, nincs olyan zenész, előadó, banda, énekes, bárminek is nevezzük, akiért hatalmas rajongásban törnék ki. Ez szomorú. A Spice Girls feloszlása után aztán én is felnőttem, és az én szívemben is feloszlott a csapat. Átléptük a 2000-es év kapuját, lassan bedobozoltam a kazettáimat, videóimat, és cd-re cseréltem őket. A képek a falról a szemétben kötöttek ki, és a Spice Girls-ös pólóktól is búcsút intettem. Lássuk be, a holdjáró cipők, a nyalókák, az érdekes ruhaköltemények mára már inkább a „ciki” vagy modernebben „de gáz” kifejezéshez sorolhatóak. Feloszlásuk óta eltűntek a színről, már a sajtóban is csak Victoriáról, mint Beckham feleségéről hallunk visszajelzéseket. Mindenesetre, lehet utálni vagy szeretni őket, de akik zenéjükben érzik a derűt, a pörgést, azoknak örökre szép emlékként marad meg ez az időszak, hiszen ezen a zenén nőttek fel.

Unger Adrienn

Csak Természetesen!

„Senki sem vonja kétségbe, hogy a csillagképeket alkotó csillagok valóban léteznek, de azt sem, hogy más felállásban is el lehetne rendezni őket.” (Douwe Draaisma)
Tudományos Napot tartottak a győri Móra Ferenc Középiskolában. Több mint 100 diák vett részt a programokon, előadással és érdekességekkel készültek fel, tanáraik segítségével. A tudomány nemcsak szórakozást nyújtott a diákok számára, de rengeteg új információval is gazdagodtak.

Ünnepélyes keretek között zajlott a Móra Ferenc Általános és Középiskolában megrendezett Természettudományos Nap. A természettudományon belül a csillagászaté volt a főszerep, minden osztály 1-1 bolygóról tartott előadást diáktársaik és tanáraik számára. A diákok napok óta készülődtek, elkészítették az égitestek kicsinyített mását, ezzel díszítve az aulát. A megnyitó után minden osztály elrendezte saját paravánján a képeket, illusztrációkat, modelleket. Ezt később a diáktársak és a tanárok is megtekinthették, majd egy kérdőív segítségével véleményezniük is kellett. 9 órakór kezdődött a bolygókról szóló előadás. Minden osztályból egy, vagy két képviselő a színpadra fáradt, és diavetítő program segítségével bemutatták az általuk választott égitestet, a Naptól való elhelyezkedésük sorrendjében. A prezentációt a 10.a osztály kezdte, a Merkúrral. A legtöbb osztály Power Point segítségével dolgozott, de volt olyan diák is, aki kreativitását egy video megszerkesztésében mutatta be, felettébb látványos elemekkel és zenei technikákkal. Annak érdekében, hogy a fiatalok is művelődjenek és fejlesszék tudásukat, 11órakor Dr. Horváth András, a Széchenyi Egyetem docense tartott interaktív csillagászati előadást, egy számítógépes program segítségével, mellyel szabályozta az időt, a bolygók állását, a naplementét és felkeltét. A programot, mint egy keretet adva az egész napnak, érdekes kísérletekkel zárta Büchler Zsolt, az iskola fizika és matematika szakos tanára. Az egész napos program délután 1óráig tartott. Az érdeklődök megtekinthették az aulában felállított Foucault-ingát, melyet a Széchenyi Egyetem adott kölcsön az iskolának kizárólag a rendezvényre. Az előadások után felkerestük Büchler Zsoltot, aki a következő érdekességeket, tudnivalókat mondta el az ingáról:”Léon Foucalt nevezetű úriember a 19.század közepén a párizsi Pantheonban mutatta be a kísérletet, amelynek lényege az, hogy ha nem az Egyenlítőn függesztünk fel egy forgó vonatkoztatási rendszerben lévő ingát, akkor mivel az inga síkja megtartja minden körülmények között – hogyha nem éri külső erőhatás – a forgási, vagy lengési síkját és ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Föld mint egy elfordul alatta. Például ha egy lemezjátszóra felfüggesztenénk egy keretet, és elindítunk egy ingát, az továbbra is ugyanabban a síkban leng, noha a lemezjátszó körbe fordítja ezt a keretet. Végső soron ez egy látszólagos elfordulás, mert ugye a Föld fordul el. Főként filozófiai jelentősége volt, mert ez volt az első tárgyi bizonyítéka annak, hogy a Föld valóban forog.”
Sajnos az időjárás közbeszólt, így a tervezett csillaglesés elmaradt, de a szervezők a Föld napjára tervezik ennek pótlását.

Unger Adrienn

Budapesti úti beszámoló

Reggel 8 óra. Budapestre indulunk, a Móra Ferenc Általános és Középiskola, sajtótechnikus szakán tanuló diákjai, tanáraink, és a szakma nagyjai. Újabb lehetőséget kapunk olyan dolgok megismerésére, amelyeket civil emberként nem biztos, hogy valaha látnánk.
Álmos arcok mindenütt, ahová csak nézek. Egyrészt izgatottan, másrészt kíváncsisággal telítődve tipródunk egyhelyben. Buszra szállva mindez egyre csak fokozódik bennem. A hangulat fantasztikus, fényképezők kattogása töri meg a csendet, - és bár sokak sajnálatára ugyan – de belekezdünk egy aktuális dal éneklésébe. Jókedvünket csak a ’Pest kapuja’ előtti kígyózó sorok zavarják meg. Dugóba kerülünk.
Ahogy beérünk a belvárosba, elkap az az érzés, ami mindig megkörnyékez, ha itt járok. Budapest valóban csodálatos, de valahogy mégis mindig jó este hazatérni. Az embernek egy-két nap bőven elég belőle, úgy még értékelni is tudja a valódi szépségét. Első úti célunkhoz rengeteg akadály és útvesztő vezet. Egyirányú utcák, türelmetlen sofőrök, figyelmetlen gyalogosok, és útfelújítás mindenütt amerre csak a szem ellát. Végül is épségben odaérünk a helyszínre, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, ahol megnézzük a sajtófotó kiállítást. Ahogy belépünk a terembe, elém tárul az a rengeteg fénykép, azt sem tudom hirtelen honnan kezdjem és merre haladjak. Csodálatos képekkel ismerkedhettem meg. Az első teremben főként a 2009-es eseményekről látunk összeállítást. Vannak vicces, humoros alkotások, míg ennek teljes ellentéte, megdöbbentő, könnyfakasztóak is. Ennek ellenére szemeim egy ruszin kislányról készített portré fotón akadnak meg. Annyira tiszta, annyira szép, szinte látom magam a zöld szempárban. Minden vonása olyan élethű, mintha mozogna a kép. A legjobban a természet képek, és a divatfotók kötik le a figyelmemet és a sajtófotósokról alkotott írás, amit az első teremben találhattunk meg. Észre sem veszem, hogy repül az idő. Érdekes, hogy a pesti fiatalok mennyire szeretik kihasználni a múzeum adta lehetőségeket. Nem zavartatták magukat, mikor kifeküdtek napozni a lépcsőkre, de volt olyan is, aki csak olvasni jött ide.
Második helyszínként szolgált a Millenáris park, azon belül a Jövő háza, Ideje átállni- digitális technológia című kiállítás. Bevallom őszintén, nem igazán nyerte el a tetszésemet, valami másra, jobbra számítottam. Körbejártam, elolvastam, amit fontosnak tartottam, voltak érdekességek, de összességében ennyi.
A harmadik és egyben legizgalmasabb program: az RTL klub székház. Ahogy forgolódott a busz a Media Center előtt, egyre jobban dobogott a szívem. Mi most tényleg itt vagyunk, és be fogunk menni! Hihetetlennek tűnt az egész. Kinézek az ablakon és egy kis táblát látok, elmosolyodtam. A táblán a következő állt: Barátok köz. Elindultunk befelé, első benyomás, elég üres itt minden, csak a televíziók képernyője hívja fel magára a figyelmet. Egy mosolygós, bájos hölgy fogad minket, Mészáros Márta, ő lesz az ’idegenvezető’. A köszöntő után elindulunk az öltözők melletti folyosókon, oldalra pillantok és hirtelen levegőt sem kapok, Fábry Sándor neve mindenhol. Első utunk az egyes stúdióhoz vezet. Perceken belül elém tárul az Esti showder teljes díszlete és szinte elképzelem, ahogy Fábry Sándor, a humornagyágyú ontja magából a vicceket és emberekkel van tele a nézőtér. Nem járok messze a valóságtól, hiszen most mi érezhetjük magunkat nézőknek. Leírhatatlan érzés ott ülni, de valami még sem az igazi. Rádöbbennek, ez a stúdió sokkal kisebb (habár 800m2-es), mint amekkorának a képernyőn látszik, de így sem ront az összképen, a bámulatot és a csodálkozást nem lehet lemosni az arcomról abban a pillanatban. A hölgy megengedi, hogy körülnézzünk, így hát nem kell többször mondani, minden apróságot igyekszünk kielemezni. Beleülünk a fotelekbe, vendégnek adjuk ki magunkat, és szerepekbe bújva ütjük el azt a kis időt, amit kaptunk rá. Mindez még csak a kezdetek kezdete. Pár perc múlva ugyanis megtudjuk, hogy itt került felvételre a Csillag születik és a Szombat esti láz című műsoruk. Lehetetlen elképzelni, hogy ekkora helyen került megrendezésre, de éppen ettől olyan izgalmas és érdekes az egész. A kettes stúdió színfalai mögött megpillantunk egy ismerős kelléket, Balázs pénzkereső kvízműsorából, a széfeket. Felismerhetetlenek így csupaszon, de nagyon jó érzés szembeállni velük. A függöny mögött a Heti Hetes fogad minket, ez a stúdió sem túl nagy első ránézésre, az előző fele, 400m2. Vaslépcsőkön fel, a hangmérnökök és rendezők kuckóján át vezet az út a harmadik stúdióhoz, ami blue boxos megoldással épült, vagyis itt veszik fel az időjárás jelentéseket, a híradót, a reflektort, a fókuszt és egyéb olyan műsort, ami digitális hátteret igényel. A sminkszobában összefutunk Pataki Zita időjóssal, aki rendkívül közvetlen és beinvitál minket egy kis beszélgetésre, ami később a folyosón, majd a stúdió falain belül is folytatódik. A nap fénypontja az időjárás jelentés élő felvétele, amit mi is végignézhettünk, az elejétől a végéig. Lélegzetemet visszafojtva megbújok a háttérben, és így követem az eseményeket rendkívül nagy érdeklődést mutatva. Ahogy körülnézek, mindenki hasonlóképpen jár el. A fiúk eközben a híradós anyagot vágják. Mindenki annyira kedves és közvetlen velünk, talán ez a legjobb érzés az egészben. Időközben befut Barabás Éva is, aki pár perc lepörgése alatt elmondja a Fókusz köszöntő szövegét. Ezután következett a Reflektor felvétele, úgyhogy sajnos tovább nem maradhattunk benn, pedig nagyon élveztem. Kifelé menet összefutunk Szellő Istvánnal és István Danival is. Ezzel a sok élménnyel egyszerre nem is tudok mit kezdeni. Legnagyobb bánatomra elbúcsúzunk az épülettől és a hírességektől is.
Fáradtan, de megelégedve zötykölődök hazafelé a buszon, és próbálom felidézni a mesélnivalókat a barátoknak, családomnak. Most, hogy bepillanthattunk a kulisszák mögé, már más szemmel nézem a műsorokat, és el kell, hogy mondjam, bármilyen csodálatos is volt, nem minden igaz, ami a televízión keresztül látszik…

Unger Adrienn