A korai időpontban éppen hogy ébredezünk. Nincs bennünk cseppnyi koffein sem, s álmos hangulatunkon az sem segít, hogy kabátba kényszerülten várjuk járművünket. Csomagunk is akad bőven, amiket magunk helyett egy padon pihentetünk. Vétek volna ugyanis a nedves talajon tárolni minden reménységünket, a pulóverek és hosszú nadrágok garmadáját rejtő „kincsesládáinkat”. Azonban mihelyst a koffer már ül, irigység fog el. Ugyanakkor hezitálok is, vajon le merészeljek-e telepedni az esőcseppektől izzadó fapadra, vagy álldogáljak még egy jó darabig? Végül győz a fáradtság. Még csak ketten vagyunk, így húzzuk össze magunkat, mint verebek a dróton. Nem szólunk sokat, mert reggel van, inkább csak hallgatjuk a világ zaját: „Te Józsi! Ez a buszsofőrködés jobban tetszik, mint a kamionozás?”
De hogy mit is keresünk Csornán? Nos, a hatalmas szenzáció, hogy a csornai Pántlika Néptáncegyüttes kemény magja vakációzni készül a Balatonpartra. Egyetlen győriként tehát vállalom az áldozatot, lemondva a hazai buszpályaudvarról. Az elkövetkezendő élmények remélhetőleg úgyis kárpótolnak majd tettemért. Pontban 7-kor befut a busz. Csomagok a raktérbe, jegyváltás a sofőrnél, majd kényelmesnek nem mondható huppanás a bársony huzattal borított ülésbe. Egyikünk az ablaknak támasztja a fejét, és így próbálja behozni alváslemaradását; másikunk egy könyvbe mélyed. Így utazunk mi, irány Balatonkenese!
Épp, hogy álmodhatunk egyet, s lapozhatunk egy fejezetet a könyvben, járművünk máris lassít. Megérkezünk – no nem végcélunkat érjük el, csupán az átszállási pontot Veszprémben.
Negyed óra türelmes várakozás a csatlakozásra, majd következnek a már rutinosnak mondható cselekedetek: csomagok, jegy, huppanás. Utazási költségeink egyenes arányban állnak a busz nyújtotta „kényelemmel”. Bár extrákat nem kapunk – hacsak a motorzaj, és a fék dallamos nyikorgása nem nevezhető annak – a célnak, jobb híján megfelel ez a tömegeket szállító eszköz.
Mikor érünk oda? – zaklatom (szándékosan) utastársaimat ezzel a kérdéssel, és nem is kell sokáig várnom a válaszra: leszállunk. Végre! Kenesén autóval folytatjuk utunkat a nyaralóig. A Balaton északkeleti részén elterülő kis helység ugyan már hivatalosan is város, ám nem egy nyüzsgő hangyaboly, számomra sokkal inkább a nyugalom szigete. A kacskaringós utcákban és kis közökben művészi szinten végezhető az eltévedés, melyet páran, az utánunk érkezők közül véghez is visznek. A házigazda azonban egy másodperc alatt útba igazítja a bolyongó vándorokat, így nem egész három órás utazás után végre együtt a csapat. Először heten vagyunk, akárcsak a gonoszok, majd társaságunk kisvártatva kiegészül plusz két fővel. Az ismert dalban megénekeltek helyett, miszerint: „úgy élvezzük mi a strandot”, szégyent kell hoznunk a tipikus nyaralóra, aki fürdőnadrágot rejteget a ruhája alatt, hogy megérkezése után három perccel már a magyar tengerben áztathassa magát.
A 13 fokban a bikini és az úszósapka helyett tehát előkerül egy üveg jóféle pálinka, melynek társaságában helyet foglalunk a teraszon. Az áttetsző életelixírtartó kecses, hosszú nyakával szemet gyönyörködtetően feszít a hozzá méltatlan műanyagasztalon. Mintha csak minden centilitere a Mennybe áhítozna. A következő pillanatban a kupak lágyan lecsavarodik a keskeny zsiráfnyakról. A fém és az üveg elválásának hangjából komponált zenemű után a pálinkatengerből apró cseppek gurguláznak nevetve kupicáinkba. A nedű önmagában is bódító illata a légben frigyre lép a nyári zápor porvert szagával, s így melegíti elő kihűlt testünket az itóka befogadására. Ám igazán csak akkor fűt fel minket pár száz fokra, mikor szánkkal érintjük folyékony testét. Nyelvünk alá is spájzolunk néhány morzsányit a jóból, s a nem evilági élmények után, a szitálássá szelídült eső sem zavar minket többé.
A három naposra tervezett kiruccanás – utólag visszatekintve – épp elégnek bizonyul. Eddigre ugyanis mindenki elfárad a szórakozástól, kiéleződnek az időszakos együttélésből adódó ellentétek és természetesen az idő is jobbra fordul. (A megszokott, s talán már megunt balatoni nyaralást viszont vétek elrontani egy kis Napsütéssel, az extrém időjárási körülmények sokkal érdekesebbek!)
A tipikus nyaralóról elterjedt előítéleteket, akiről az hírlik elkényelmesedett; kreatív ötletektől mentes; csupán a törölköző kiterítéséig és a naptej kenéséig terjed a tudása, mi alaposan megcáfoljuk. A rossz idő kínálta evidens megoldásnak tűnő túrázási lehetőségeket, hosszú sétákat eleve elutasítva az abszolút passzív pihenést választjuk. Így tengődünk hajnalig, még egy réteg pulóvert magunkra öltve, a parti föveny helyett a teraszon.
Szánkat azonban nem nyithatjuk panaszra, hiszen az égiek meghallgatják imáinkat: kapunk egy nap strandidőt. A kenesei partra – addig folytatott ülő életmódunkat magunk mögött hagyva – gyalog érkezünk. A bejáratnál szembesülünk a szó szerint is rideg tényekkel: a víz 17 fokos. Talán emiatt kevés a vakmerő, mondhatni „vasember” a strandon – megjegyzem mi sem tartozunk kifejezetten közéjük - ugyanis legalább negyed órás bemelegítés szükséges, mire minden egyes lábujjunkat külön áztatás után bemerészkedünk a jeges, magyar tengerbe. Az iszapos talajon imbolyogva egy gyors vízi séta után már fordulunk is vissza. A szárazföld hívogató melegségének nem tudunk ellenállni! A part kihalt és szürke, nem díszlenek sokhelyütt színes törölköző tömegek és Napra forgó ernyők a zöld fűben. Az izzó égitest csak néha-néha kacsint ránk a felhők mögül, nem aranyozza be az alatta feszülő víztükör fodrait. Talán egy jó dolog van a fátyolos időben: az égbolt lilás kártékonysága megszűnik, s helyébe fakó színek kerülnek a hatalmas vászonra. Nem kell napszemüveg, felesleges a szalmakalap, és nincs szükség naptejre sem.
Délidő után jócskán korgó gyomrunk hangos kérlelésének sem vagyunk képesek nemet mondani. Adunk a kalóriáknak, s az evés közbeni, viharos szélben repkedő reszelt sajtdarabokkal viaskodva fokhagymás-tejfölös lángossal csillapítjuk éhségünket. Bátortalanok lévén nem próbáljuk ki lángosunk francia salátás változatát. Helyette jól csúszna egy pohárka, metszően hideg meggysör. Az italra már majdhogynem egy teljes napja vágyakozunk, egy erősen meggyőző történet miatt. Egyikünk ugyanis felfedezett a strandon egy hölgyet, akinek minden kétséget kizáróan ínyére volt a hűsítő. Barátunk szóban festi le a sör attribútumait, mi pedig elképzeljük, vajon milyen lehet; ízlelőbimbóinkkal már hevesen tapogatnánk minden kortyát. Nem is kínozzuk magunkat tovább, elindulunk hát a parti büfésor irányába. A kioszk előtt azonban döbbenet lesz úrrá rajtunk: három deci, 850 forint, a már elképzelt, az álmainkban már lenyelt szenzációból. Változnak tehát a tervek, csak egy pohárral csapoltatunk a hét nyáladzó szájnak. Mintha csak az olimpiai lángot cipelnénk, úgy tesszük meg azt az 50 métert visszafelé, az asztalunkhoz. A pohárka aztán (nem épp a leghigiénikusabb módon) körbejár, mint egy győzelmi trófea. A folyékony kenyér bíbor habja lágyan ringatózik a meggyóceánon, és árnyékot vet a pohár karimáján trónoló ajakformák áttetsző vörösére. Testvériesen osztozunk, de azt mondhatom, megéri.
A csodasör után pár órás, fűben fekvős szunya, és irány a nyaraló, indulhat a jókedv! Az este belecsapunk a lecsóba. A „pántlikásokból” előbúvik a táncos. A nyaraló teraszának járólapja, a maradék 50 fokos elfogyasztása után színpaddá avanzsál, a kisasztalra helyezett hifiből pedig maximumon szól a népzene. Ennek hatására a fiúk-lányok összes apró izma összerezzen. Laikusként rövid ízelítőt kapok a táncrepertoárból, majd miután mindenki kiropta magából a felgyülemlett energiáit, a csapat a kerti székekbe süpped, egy hajnali nótázásra. Életem talán egyik legmeghatóbb élménye, ahogy hat torokból szól a szívfacsaró ének. Nem tudom a szöveget, de nem is zavar. Boldogan szorítom a mellettem ülő kezét, s szemem sarkából előbuggyanó könnyel az arcomon mosolygok. Igazi lélekbalzsam ez a „kakukktojásnak”; örökre szóló ajándék nekem.
Másnap megint fáj a reggel – vagy inkább a délelőtt. A csapat katonás rendben, a rendrakást megkönnyítő munkamegosztásban nekilát a romok eltakarításának. Igaz szó sincs fenyegetően meredező sezlonyrugókról, és oroszlánt sem találunk a fürdőszobában, egymást kérdőre vonva, vajon hogy is kerülhetett oda – mégis akad teendő.
A társaság még utoljára összegyűl a teraszon, sütkérezve a gyengécske, ám annál áhítottabb Napfényben. Majd van, aki autóval, akad, aki pedig busszal indul útnak; mert mindenhol jó, de legjobb otthon. A barátságtalan idő ellenére a Balaton, akkor is a Balaton marad; Kenese pedig ezek után már nem csak a magyar tenger északi, hanem az én szívem csücske is!
Bognár Viktória
