Azt mondják, egy országot az minősít igazán, ahogy az időseivel és a fogyatékosaival foglalkozik. Győr mindkét szempontból kiemelkedő, többek között itt működik a Látássérültek Nyugat-Dunántúli Regionális Rehabilitációs Központja is. A győri kistérségi csoport tagjai minden hétfőn összegyűlnek a Szigethy Attila úti központ klubhelyiségben egy pár órás kávézásra. Lőrincz Szabolcs szociális munkás és klienskoordinátor vezet körbe az épületen, a kézművesszobában kínál hellyel. Az asztal roskadásig tele van különféle kiégetett agyagedényekkel, a sarokban szőttesek. Látássérültek készítették mindet.
- Pályázati forrásból jött létre az intézmény 2008-ban - mondja Szabolcs - , az ellátás ambuláns formában történik,hiszen Zala, illetve Vas megyéből is érkeznek vakok a pár hetes kurzusokra. Általában munkaképes korúakkal foglalkozunk. Az elhelyezés nem helyben, hanem közeli szállodákban történik, a központban pedig olyan szolgáltatásokat vehetnek igénybe a résztvevők, melyek a funkcióképességet adják vissza. Ez azért nagy szó, mert ilyesfajta tevékenységek elsajátítására eddig csak Budapesten, a vakok iskolájában nyílt lehetőség. A látássérültekkel először egy szakmai vezető foglalkozik, aki egyénre szabottan felméri, mely szolgáltatások szükségesek. Így a mindennapos tevékenységekre, mint a főzés, mosás, takarítás és az életvitelt segítő eszközök, például a nagyítótévé használatára is megtanítják a vakokat. Ezenkívül tájékozódás- és közlekedésoktatás is zajlik a központban. Kiegészítő és speciális szolgáltatásként pedig igénybe vehető pszichológus és speciális gyógypedagógus munkája is. Trauma esetén a pszichológus nyújt célzott kommunikációs és pszichés segítséget; a rehabilitációs életmód és életvitel-tanácsadás keretében pedig az úgynevezett tiflopedagógus készíti fel a vakokat az őket érhető mindennapi helyzetekre- ad képet a központ működéséről a 30 év körüli fiatalember.
- Hogy zajlik egy hétköznap?
- Akárcsak egy látó ember számára, csak itt a szabad programokat megelőzik a szolgáltatási órák, majd a látássérültek főzhetnek az akadálymentesített tankonyhában, sportolhatnak, szőhetnek és agyagozhatnak, sőt, a speciálisan kialakított számítástechnikai teremben is eltölthetik idejüket.
Idegenvezetőm sorra mutatja is az említett lehetőségeket, amelyek külön szobákban kaptak helyet. Az ajtók mellett hatalmas betűkkel és Braille-írással is feltüntették a helyiségek neveit. A központ felszereltsége megalapozott, ezt bizonyítja egy dombornyomtató megléte is, amely sípoló hangjelzéssel adja hírül működését. A számítástechnikai teremben éppen elmélyülten munkálkodnak, nem is zavarunk hát, irány a társalgó!
Boldogan gyűlnek körém a győri kistérségi csoport tagjai. Épp délutáni kávéjukat fogyasztják. Egyikük szívélyesen ajánlja fel, hogy kiviszi a tálcát, s a többiek örömmel fogadják kedvességét. Szabóné Márta, a csoport vezetője rögvest mesélni kezd.
- Rengeteget kirándulunk, többnyire múzeumokat látogatunk, de minden évben elmegyünk egy fürdős kiruccanásra is.
- Múzeumokat látogatnak?
- Bizony! Sajnos nem tapogathatjuk meg a kiállított tárgyakat, de a tárlatvezetők általában kedvesek, volt, hogy egyikük olyan szemléletesen írta le egy szobor színeit, hogy még egy nem látó is maradéktalanul élvezte volna.
- A Nemzeti Civil Alapprogram jóvoltából jutunk el ilyen sok helyre - szól közbe valaki a másik asztaltól. Majd a csapat Piroskája áradozik arról, mennyi lelki pluszt ad neki, hogy a központba járhat, és négyórás munkája során alkalmazhatja a foglalkozásokon tanultakat. Sugárzik róla, hogy teljes értékű embernek érzi magát. Kisvártatva Márta sóhajt fel: nehéz és keserű az életünk. Megalázások sokaságát kapjuk. Én sokszor roskadok magamba, de igyekszem bebizonyítani, hogy a társadalom ép és épp olyan tagja vagyok, mint mások - mondja.
Hasonlóan optimista életfelfogással rendelkezik Varga Szabolcs is. A vak fiatalember jogi karon diplomázott a győri Széchenyi István Egyetemen, s most Székesfehérváron egy látássérülteket segítő egyesület alelnöke. Álmáról azonban, hogy egy jogi irodában dolgozzon, még nem tett le.
- Mindig is érdekvédelemmel szerettem volna foglalkozni, hogy a hozzám hasonló helyzetben lévő embereken segíthessek. Egyébként első alkalommal nem nyertem felvételt az egyetemre, ezért egy évig újságírást tanultam - avat be, majd hozzáteszi, öt év alatt sikerült diplomát szereznie annak ellenére, hogy akkor még nem volt elektronikus támogatás, ezért a tankönyveit könyvtárból szerezte be. - A könyvekbe általában belefirkáltak, ezért a speciális szkenner nem ismerte fel a betűket. Nem volt könnyű azért sem, mert nem sokat segítettek. Egy vizsgáról például ki akarták küldeni a vakvezető kutyámat - folytatja.
- Gonoszak az emberek?
- Nem feltétlenül, bár az biztos, hogy a fiatalok jóval segítőkészebbek. De egyre inkább azt veszem észre, hogy az embereket érdekli a vakok élete. Inkább a helyzetkezeléssel van a baj, ha nem tudják, hogy segítsenek nekünk, inkább elfordulnak. Ezen azonban mi magunk változtathatunk, ha megtanítjuk nekik, hogyan bánjanak velünk és készek vagyunk beilleszkedni. Ezenkívül kénytelenek vagyunk vakon megbízni mindenkiben.
Bognár Viktória
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése