
Aztán később megpillantottam benne a nőt, ahogy parfümfellegéből kilépve, cipője kopogása közepette munkába indult. Nemsoká felfedeztem benne a felnőttet is, ahogy köszönt az utcán és fizetett a boltban. De ráleltem benne az emberre, ahogy aprópénzt ejtett egy koldus kalapjába. Egyszerre volt benne a törékenység és a masszív erő, a gyöngyöző kacaj és olykor a szomorúság is. Sosem tűnt fáradtnak, vagy meggyötörtnek, mégis megijesztett, ha sírni láttam. Aztán rájöttem, néha azért sír, mert boldog.
Ahogyan minden év májusának első vasárnapján pityereg egy kicsit. Selymes és puha bőrének simasága helyett, most szájszegletében megbúvó, aprócska ráncának medrében gurul a könnycsepp. S most már én sem rémülök meg ettől a csepptől, hanem vele könnyezek minden anyák napján. Amikor is megköszönöm, hogy van nekem, és hogy én lehetek általa. Bár vajmi kevés egy huszonnégy óra arra, hogy dicshimnuszokkal zengjem körbe ezt a zseniális „színésznőt”. Aki tucatnyi szerepébe bújva hibátlanul, és önmagát meghazudtolatlanul játszik, s bizonyítja az életre, az anyaságra való rátermettségét. Évente egy nap kevés arra, hogy köszönetet mondjak, amiért a szíve alatt hordott, a karjaiban tartott, fogta a kezem, majd vállamon pihentette ujjait, és amiért akkor is vigyázni fog rám, amikor már azt hiszem, egyedül is boldogulok.
Én mégis minden évben megkísérlem ezt, és olyankor feldereng bennem annak a kócos kislánynak a képe, aki az édesanyját egyszer igazi valójában látta: angyalként.
Annyira szép!<3
VálaszTörlésHát ez GYÖNYÖRŰŰŰŰ volt :)
VálaszTörlésköszönöm! :)
VálaszTörlés