Megelégedéssel töltötte el a látvány, ahogyan a nap fénye megcsillant a gyönyörű bordó fényezésen. Ahogy siklott előre, a langyos szél finoman átjárta lenge, köldökig kigombolt ingét. Az anyósülésen egy papír hevert. Meghívó egy alapítvány taggyűlésére, amit az El Camino Drive-on tartottak. Alapítványi tag révén őt is meghívták. Ez egyfajta szokásos nyári összejövetel volt, amit az elnök villájában rendeztek meg.
Todd elhajtott a Beverly Hillshire Hotel előtt, és ráfordult az El Camino Drivera. Pár száz méter után megállt egy nagy fehér épület előtt, ahol egy fiatal aranygalléros ingbe öltözött fiú már várta.
Kiszállt, s odahajította a kulcsokat a srácnak.
- Mint a szemed fényére! - mondta, s egy húszast nyomott a kezébe.
A fiú szája széles mosolyra görbült, s egy néma, de felelősségteljes fejbólintással jelezte, hogy minden úgy lesz, ahogyan az úr parancsolja. Ezután behuppant a kocsiba, és elhúzott vele a parkoló felé.
Odabent nagyjából harminc ember gyűlt össze. Csupa jómódú egyén. Nem szupergazdagok, nem is milliomosok, de az átlagnál magasabb színvonalon éltek. Sokkal komolyabban vették magukat, mint amilyenek valójában voltak, de egy felső tízezerhez tartozó ember azonnal kiszúrta volna, hogy ez csupán színészkedés. Mindenki azon feszengett, hogy minél nagyobb tekintélyre tegyen szert a rendezvény során. Hazugságokra hazugságokkal válaszoltak, és úgy tettek, mintha többek lennének annál, amik valójában voltak: törtetők, újgazdagok, kisebb vagyonok örökösei. Semmi több.
Az egyetlen igazán magasan kvalifikált ember az alapítvány elnöke volt. Vagyonát abból szerezte, hogy ügyesen fektette be a tagok pénzét, s annak jelentős részét saját magának tette félre. Senki sem tudta, mióta műveli ezt, de nem is igazán érdekelte őket. A lényeg az volt, hogy legyen egy aranyozott tagsági kártyájuk, és előadhassák magukat az összejöveteleken, s egyén fórumokon.
Ilyen hangulatban telt az esemény, ám a halk duruzsolással egybekötött színészkedés megszakadt, amikor az elnök felállt asztalától, és elkezdte a szokásos beszédét.
- Tisztelt hölgyeim és uraim! Megtiszteltetés számomra, hogy újabb évet tölthettem el az önök támogatását, és bizalmát élvezve. Az idei esztendőre kitűzött céljaink jelentős részét sikerült teljesíteni a szűkös források ellenére is. A jövőben.....
Teljesen mindegy volt mit mond, de a társaság némán figyelte, és bólogatott. Ekkor valami megtörte az előadás egyhangúságát.
Az ajtón betoppant egy magas, vékony, rendkívül elegánsan öltözött úriember, oldalán egy csodaszép, vörös hajú hölggyel. Senki sem ismerte őket, most jártak itt először. Befolyásos embereknek látszottak. Még az elnök is abbahagyta beszédét, s érdeklődve figyelte a párt, ahogy határozottan megindultak felé.
A férfi tisztelettudóan elengedte a nő karját, s megszólalt.
- Elnézést kérek, amiért elkéstem. Üdvözlöm önöket, a nevem Henry Allan. Remélem, nem zavartam meg az elnök úr beszédét.
Odalépett a vezetőhöz, és kezet rázott vele, majd folytatta:
- Befektető vagyok, az életem az üzlet. Szeretem a pénzt, akárcsak önök, és nagy lehetőséget látok ebben az alapítványban. Nem is ragozom tovább, csupán közölni szeretném, hogy amennyiben megengedik, támogatom önöket nem kevesebb, mint egymillió dollárral.
Ez volt az a pillanat, amikor az egész bagázsnak leesett az álla. A legjelentéktelenebb tagoktól egészen az elnökig, mindenkinek elkezdtek dollárjelek pörögni a szeme előtt.
Természetesen a vezető rögtön elfogadta az ajánlatot, s nem is törődött vele, mit tervezett mondani eddig. A további 10 percet kizárólag azzal töltötte, hogy méltatta a nagylelkű támogatót, aki a beszéd végén egy csekket nyújtott át neki, azzal a bizonyos hét jegyű számmal a tetején.
Ezt követően a férfi és barátnője elvegyültek a társaságban. Csodával határos módon hirtelen nagyjából harminc barátra tettek szert, akik mind velük akartak beszélgetni. Az uraság magával ragadó stílusban társalgott, s barátnője csilingelő hangon nevetett minden viccén. Ettől a hangtól mindenki el volt ragadtatva, különösen a társaság férfi tagjai. Nagyon szép nő volt. A gyengébb nem tagjai csodálattal vegyített irigységgel szemlélték. Annyira lefoglalta az embereket a látványa, hogy észre sem vették a ruhájából olykor-olykor kikandikáló kölcsönzői cédulát...
Az ajtó mellett egy másik aranygalléros ifjú álldogált, egy kottaállványhoz hasonlatos, tölgyfakeretes, bársonyborítású dobozzal, amiben különböző kulcsok lógtak.
Ennek a fiúnak az volt a dolga, hogy a vendégek járműveinek kulcsát őrizze. Nagyjából fél éve költözött Los Angelesbe, egy bizonyos Hollister nevű kisvárosból. Már kezdett hozzászokni ehhez a csillogó világhoz, s egyre jobban átlátott rajta. Ez a párocska azonban annyira magával ragadta őt is, hogy megfeledkezett a kulcsokról, s vagy tíz perce csak őket nézte. Hirtelen megindultak felé, s mikor elhaladtak volna mellette, a csodaszép nő hangos köhögésbe kezdett.
- Fiatalember, lenne szíves hozni a hölgynek egy pohár vizet? -szólt hozzá a férfi.
- Hogyne uram!
S az aranygalléros fiú máris elsietett a pulthoz.
Ekkor az uraság egy könnyed mozdulattal kivette az egyik kulcsot a dobozból. Azt, amelyiken két betű állt egymás alatt. Egy V, és egy W.
Öt perc múlva a pár nagy sebességgel hajtott végig a Rodeo Drive-on egy csillogó, bordó színű Volkswagen Golf Cabrióval.
- Tényleg tök jó ez a kocsi....- kiabálta a a nő George fülébe, aki csak elégedetten bólogatott.
Georgeot ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint Toddot, aki pár órája ugyanezzel a járgánnyal hajtott át, ugyanezen az utcán. Végre teljesült a nagy álma. Minek kuporgatni a pénzt, ha ilyen olcsón is megszerezhetőek a dolgok? Nem lehet szavakba önteni azt, ami most átjárta a testét és a lelkét.
Lefékezett az egyik kevésbé elegáns negyed szűk utcáinak egyikén, s a nő kiszállt.
- Máskor is szólj, ha kellek. Nem volt semmi ügy, nagyon éveztem! Te vagy a legravaszabb tolvaj, akivel életemben találkoztam. - mondta a lány hangos vihogás közepette. Ez már nem az a korábbi csilingelő nevetés volt.
George felhúzta a szemöldökét, ugyanakkor némi keserűség ült ki az arcára. Halkan így válaszolt:
- Nem vagyok tolvaj, csak az álmaimat kergetem.
Beletaposott a gázba, és megszűnt uraságnak lenni. Csupán egy viruló, harmincas srác volt, aki elérte, amire vágyott.
Todd persze dühöngött, amikor rádöbbent, hogy meglopták. Nála jobban csak az alapítvány elnöke őrjöngött, amikor másnap a bankban visszadobták az érvénytelen csekket. Olyan volt, mint egy hisztis gyermek, akitől elvették a játékát.
Egy hét múlva Todd Laursen még mindig bosszúsan ébredt. Nem tudott beletörődni, hogy így elbántak vele.
Dühe rögvest elszállt, amikor a ház elé kilépve megpillantotta imádott Cabrióját. A szélvédőn egy cédula volt elhelyezve:
Köszönöm!
Ikker Zsolt
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése